Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Az oldal látogatóinak a száma 2017.10.10-e óta:
látogató számláló
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------2017.10.17.

Kedves Látogató!


Tisztelettel köszöntöm Önt a Kiskunlacháza-Áporka Társulás Általános Iskolája és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményének áporkai honlapján. Ez az oldal azért jött létre, hogy mindenki megismerkedhessen az iskolánk hétköznapjaival, eseményeivel. A hivatalos intézményi oldal továbbra is a  www.lachazaiskola.hu  címen érhető el.

Iskolánk fenntartója:

Kockakövek és talicska


Egy régi képsor villan fel mostanában előttem: édesanyám fűmagot vet, gondosan egyengeti a földet a kockakövek között, édesapám talicskán tol valamit…hogy mit, az már a feledés homályába merült, mindegy is…Engem erős szomjúság kínoz épp annyira, ahogy egy türelmetlen hat évest tud kínozni, aki, ha nem kap azonnal vizet, talán szomjan is hal.
A következő emlékfoszlány ugyanezekben a napokban vagy talán épp aznap: egy kedves, mosolygós arc néz rám, és magával hív. Nem értem, miért, hová. Akarok is menni meg nem is, mindenesetre annyi bizonyos, hogy kezemet megfogva fölvezet egy emeletre egy akkor hosszúnak tűnő folyosón keresztül, és egy világos, festékszagú teremben leültet. Rövid időre egyedül maradok. Megmoccanni sem merek, mégis rendkívüli izgatottságra emlékszem ezekből a percekből. A kedves néni hamar visszatér kezében egy pohár vízzel. Megiszom, bár már nem is vagyok olyan szomjas.
Hogy miként jutottam vissza a talicska és a kockakövek mellé, nem tudom már, de arra ma is tisztán emlékszem, hogy milyen büszkeség fogott el, amikor édesanyám odasúgta nekem, hogy a tanári irodába vezetett fel az a tanító néni, aki az én osztályfőnököm lesz ősszel.
Ez 1983-ban történt nyár végén. Harminc év távlatából idilli a kép: iskolát építettek a szüleink, sokaknak talán nagyszülei is, egykori és mai tanáraink, és biztosan még sokan mások, akikre nem emlékszem, nem is emlékezhetem. A kedves néni pedig Szűcs Mária tanítónő volt, az én osztályomnak öt éven keresztül osztályfőnöke.
Ő már föntről figyeli drága iskolája sorsát. Azon iskoláét, amelyért annyiszor kellett harcolnia, csakúgy, mint Feith János igazgató úrnak, a szülőknek és az egész községnek egyaránt. Az iskoláét,  amely számos nemzedéket nevelt föl. Azét, amely közösséget teremtett és teremt ma is. Akkor a valahányas számú József Attila úttörőcsapat voltunk avatásokkal, úttörőtáborokkal, Zánkával és Csillebérccel, most  hosszú nevű társult intézmény vagyunk egészség héttel, karácsonyi kavalkáddal, felzárkóztatással, művészeti oktatással. Akkor, kisiskolásként csoda volt belépni az iskola épületébe, manapság pedagógusként és szülőként csoda, hogy  beléphetek.
A templom és az iskola….
Áporkán évtizedek óta szemből figyelik, őrzik egymást aggódva.  A lassanként lehulló vakolattal peregnek, olvadnak a múlt emlékképei, és ahogy telik az idő, egyre inkább valamiféle impresszionista elmosódott képpé lényegülnek, amelyet a pillanatnyi hangulat hol megszépít, hol meg túlzón borúsnak lát. Ezen a képen szorong és nevet egy folyton bővülő közösség tablója: az áporkai iskola közössége. A KÖZÖSSÉG, AMELY ÉLETBEN TARTJA A FALUT.
A múltban, most és…       talán…       mindörökké….
                                                                      Fonyódiné Samu Gabriella
                                                                            
tagintézményvezető


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz